Igen korán indultunk bizony a hajnal három nem az a kifejezett kellemes óra, jellemezően ilyenkor fordulunk a másik oldalunkra. De most az út körüli izgalom senkit nem hagyott aludni, mindenki időben ott volt. Egészen a romániai Zilahig az éj sötétjébe burkolózva csendesen ringatott a busz minket, így lehetőség nyílt egy rövidke szunnyadásra még. Ahogy hajnalodott ködös táj vette át a teret, majd váltakozó szakaszok következtek hol napsütés, hol ismét tejfel kúszott az út menti domboldakra. Pont így jártunk mikor Torockóra értünk még a hegy csúcsa (amin nem éppen alacsony) se látszott ki a ködből, de mire nekikészülődtünk a túrának egyszerre csak mintha fátylat vontak volna el úgy illant el a köd. Katartikus látványként tárult fel a Székelykő tiszteletet parancsoló monumentális megjelenése.
 

Két csoportra válva fedeztük fel Torockót ezt a bájos erdélyi magyar falucskát. A rövid túrázóknak hosszabb lehetőség jutott a bebarangolásra. Ők felkeresték a helyi vízimalmot és a Néprajzi Múzeumot is többek között.
  

Majd buszra szállva utaztak át Torockószentgyörgyre, ahol gyalogtúra keretében felmentek a helyi romvárhoz, ami éppen felújítás alatt volt, ezért csak kívülről lehetett megtekinteni.
 

 A hosszabbik vagyis igazából nehezebbik túrát választók pedig szemből kapaszkodtak neki a Székelykőnek. Az időjárás várakozáson felüli volt, bár nem igazán tudtuk eldönteni tényleg ilyen meleg van vagy csak a huncut gigászi emelkedő izzasztja meg a csapatot. Az tény senki nem fázott és egyre több ruha került le rólunk mászás közben.
 

Olykor igen küzdelmesen, de végül feljutottunk a tetejére, ahol fantasztikus panoráma várt ránk, rövid szusszanás után úgy döntöttünk végig megyünk a gerincen, ha már ilyen szép időt fogtunk ki és ügyesen hamar felmásztunk a hegyre.
 

Találkoztunk békésen legelésző tehenekkel odafent, letekintettünk Torockó kedves kis házikóira és megannyi szelfit és képet készítettünk.
  
Majd a gerincen haladva elindultunk Torockószentgyörgy felé lefelé a hegyről. Mit mondjunk ez se bizonyult könnyebbnek mint a felfelé. Végig ördögszántáson és nagyon intenzív lejtőn ereszkedtünk le.
 

Tisztára mint a hegyi kecskék úgy éreztük magunkat, de csak elfogyott a hegy alólunk és ismét síkon lépdelhettünk nagy örömünkre. Buszra szállva folytattuk utunkat a Kőközi-szoros felé, de sajnos itt már sűrű köd volt és a busz sem tudott a szűk behajtón felmenni a középkori lovagi várkastélyhoz, ami most étteremként üzemel. Így másik helyet kerestünk hogy a hosszú hazaút előtt még mindenki frissíteni tudja magát.
Ez a kaland biztos hogy örökre megmarad, nem adta magát könnyen, de talán pont ettől is lesz annyira értékes számunkra.
További képek a fotóra kattitnva:
Angi fotói:
Vegyes fotók:
Enikő fotói: